naprapacs

Lassan egy éve, hogy a vadász kilépett újra a kunyhójából. Hosszú ideig a saját kezével összetákolt építmény rabja volt. Időnként felmerült benne, hogy kidugja borostás, kócos ábrázatát az ablakon, hogy érezze az eső jellegzetes illatát. A tavasz beköszöntével felébredt benne a vágy, hogy végigjárja a rejtélyes rengeteget és lássa, ahogy a vadak ifjaikat terelgetik első lépteiknél. De régen díszítette már vadvirág bokréta az étkezőasztalt. Esetenként felébredt benne a vágy és a kíváncsiság, de ezek az érzések hamar visszaiszkoltak jól megszokott odújukba. Hiszen ha úgy istenigazából átgondolta a helyzetét, nem talált logikus magyarázatot arra, hogy elhagyja az otthonának hitt teret. Itt ismerte a közeget, sem váratlan, sem másmilyen vendég nem tévedt arra. Az időjárás egyre inkább hidegen hagyta. Tőle aztán lehetett nyár vagy tél, verőfényes napsütés vagy orkán erejű szél, megvédte az erődítmény. Éléskamrája nem volt királyi, de szűkölködő se. Ráadásul kieszelte, hogyan tarthat ki tovább az elraktározott elesége. Napról napra kevesebbet evett, hozzászoktatta magát a szinte táplálékmentes túléléshez. Éhséget néha még érzett, de mivel egész nap a kopott, dohos, portól elszíntelenedő foteljében nézett maga elé, észre sem vette, hogy ereje erőteljesen megfogyatkozott.

Mindez nem érdekelte a fiatal vadászt. De hát nem egy megöregedett, megfáradt ember mondott le az értékről, amit születésekor megkapott? Dehogy. Ez a vadász ereje teljében vesztette el hitét és erejét, s döntött úgy, hogy remeteként, inkább a szűk mozgásterű, ámde biztonságos körülmények mellé teszi le a voksát. 

Egy nap azonban arra ébredt, hogy nem kelt fel a nap többé. Az éjjeli hóvihar eltorlaszolta viskója ajtaját, ablakait és sötétségbe burkolózott életének színhelye. Nem látott és úgy érezte megfullad. Kétségbeesetten kapkodott levegőért. Elzsibbadt végtagjaival tapogatózott óvatosan, próbált fényt csiholni, de ilyen hosszú idő után se tűzifája, se gyújtósa, se csonknyi kanóca nem maradt. Az éjfekete világ úgy forgott körülötte, mint egy őrült ringlispil. Hidegre vált teste vacogott. Állkapcsa feszült, szájával bénultan tátogott. 

Pár perc múlva magához tért. A padlón feküdt, feltehetőleg könyvszekrénye lábánál. Tapogatózni kezdett. Üres volt minden polc. Feláldozta régen oly szeretett könyveit az általa vélt biztonság oltárán. Hirtelen mintha az üresség amiben tapogatózott egy kis fényt gyújtott volna. Na nem a szobájában. Inkább a lelkében. Addig a napig, csak halovány sejtése volt róla, hogy nem csak a fotelje, hanem az élete is fakóvá vált. 

Tehetetlenül, mozdulatlanul, erőtlenül terült el a nyikorgó padlóléceken. Kiáltana, de senki nem hallja. Mozdulna, de nem tudja merre. Odabújna valakihez, de már nincs senki mellette. Ebben a pillanatban a távolból egy lágy, de annál vitálisabb hang szűrődött át a hótömegen. Soha életében nem hallott még ilyen édesen zengő trillát, pedig anno bejárta a környék minden zugát, a falusiak úgy ismerték, mint az erdő és mező különös őrzőjét. A fűszálak hajlásából tudta, merre járt aznap a jérce és a felhők suhanásából, hogy miért búgja baljósan dalát a füles bagoly. De mindez már a múlté. Viszont ez a hang vekkerként csörrent meg elméjében. Szíve erősebben vert és teste minden erőtlenségét felülmúlva mozgásnak eredt. Nem látta merre, nem tudta pontosan miért, de érezte ki kell jutni arra a helyre, ahol ilyen különleges dallamok csendülhetnek fel. Míg eljutott egy ablakig véresre zúzta gyenge testét, de érezte, most mennie kell. Nem tudta, de érezte, hogy az élet dala hívja, egy (talán utolsó) esély arra, hogy újra bekapcsolódjon az ő csermellyé szűkült életével a világmindenség folyamába. Gyenge kezeiből kanalat formált és minden erejével nekifogott átvájni magát a hórengetegen. Ujjai már fagyottan izzottak, de úgy érezte, ez most szükséges, és szerette volna arcát és teljes testét belefúrni a hóba és átélni ezt a fájdalmat. Nem bánta, hogy szenvedett, mert újra elkezdte érezni. Élni.  A vak sötétségből a hóra vetülő vékony sugarak vakítóan hatoltak a szemébe, Látott, aztán mégse. Zavart érzett és ismét rettegett. Ennyi fájdalom és küzdés hiába? Az élet akarása, hibáinak felismerése annak tudatában, hogy minden elveszett? Végül megszokta a szeme a beáradó fényt és a testét is elkezdte melegíteni a nap sugara. A friss levegő besüvített a tüdejébe. A természet ereje úgy rázta fel, mint gyermeket édesanyja a rossz álomból. Kijutott. Nagy út vár rá. De tudja, hogy kapott egy új esélyt és hogy keres valamit, ami olyan kedvesen és ellentmondást nem tűrően hívja, hogy életet lehelt egy törékeny testbe és erőtlen lélekbe is.