naprapacs

Mind ugyanonnan és ugyanoda.

Közös a játszótér,

A tét komoly,

A nehezítő tényező

maga a konok ego.

Akarunk még élni?

Tanuljunk meg egy ütemre lépni! 

Pendüljön a szívünk egy húron,

ne mindig más akkordon.

A bajnok csapatunk az élet,

hadd szurkoljak hát együtt véled.

Szívünk egy ritmusra ver,

Jelentsen már mást az, hogy ember.

Ne azt a mohó, buta állatot,

ki az önimádatra rákapott.

Mint éhes kutya csontra,

Elveszik emberi mivolta.

Vagy pont ez a lényegünk,

Hogy mérgezünk?

Ítélkezünk?

Hajhászunk?

Felhalmozunk?

Elbarmolunk?

Nem becsülünk senkit és semmit,

Csak ki a kedvünkre nyerít?

Béget, aztán meg vonyít?

Ebben leljük örömünket,

Ha a tömeg minket igazol?

Nemár!

Jobb taszítani, hogy biztosra menj,

Ne fájjon egy másik ütem?

Miért nem jó soha semmi?

Miért ez a nagy magyar melankólia?

Küzdeni kéne megtanulni

És tudni mi a haza.

Az otthonunk, a saját lényünk,

Mely szeretetre vágyik.

A fő ha te nem teszed,

Nem adhatja meg a másik.

Ne várj itt megoldást,

Vagy okos sorokat,

Én csak egy vagyok,

Aki harcolva kutat,

Ki a káoszból keres kiutat.

Aki a bonyolult helyett,

Végre az egyszerűt szeretné megérteni.

Az életet, ahogy van élni, értékelni, élvezni.