naprapacs

A vízpart kopik, formálódik, a víz összetétele, a vízfenék ezzel együtt változik. 

Évek telnek. Barátságok jönnek-mennek, felélednek. Nem hittem. Most már tudom.

Nehezen engedem el azokat, akik fontos szerepet töltöttek be az életemben. Lehet nem látszik, nem érződik, nincs kimondva, de rengeteget rágódok, gondolkozom, mi lehet velük és miért alakult így.

Más, mint egy véget ért szerelmi kapcsolat után és mégis hasonló. A szerelem és a mély barátság mibenléte valahol összeér? A barátság elvileg stabilabb lábakon áll, szinte családi kapcsolattá alakul. Elvileg. Hogy lesz egy ilyen különleges kapcsolódásnak vége?

A kezemet fogták a legnehezebb időben, fényt kaptam, reményt, esélyt, otthonokat, választott családokat. Aztán közben változok. Formálódok. Keresem az utam. Ilyen lehet mikor éjjel-nappal szemüvegben van az ember, a testrészévé válik, aztán egy műtét után meg kell próbálnia a szemnek enélkül boldogulnia. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne rá szüksége, ne hiányozna.

Mintha az lenne a feladatom, hogy nélkülük folytassam. Lehet, ha megtanulok így stabilan járni és tisztul a kép, találunk egymásnak új helyet. Újat, mást, módosítottat.

Vegyes érzések keringenek bennem: önérzet, csalódottság, szomorúság, dac, düh, hiányérzet, gyász. Nem csak azt tanulom, hogy milyen nélkülük, hanem, hogy tudjam értékelni, ami volt, belássam, hogy soha nem veszítem el őket, mert abban aki vagyok ott vannak: emlékekben, mondatokban, mozdulatokban. Formáltuk egymást. Egy-egy ponton egyek lettünk és ez már így marad. Ezért hálás vagyok és remélem, hogy ők is majd így tekintenek arra, amik együtt voltunk.

Kérdés marad viszont, hogy elvesztettem magamból is egy darabot?

Egy év alatt több mint 5 hozzám közel álló, számomra fontos személy került távolabb, vagy tűnt el az életemből. Én meg csodálkozom, hogy keresem magamat, őket, a közös élményeket.