Szembesülés. Be kell látnom függő vagyok. Hosszú ideje és visszaeső. Telefon-, közösségi média-, like-függő. Virtuális függőség. Nem tudom megfogni, nincs valódi értéke. Mégis ugyanúgy befolyásolja, módosítja a tudatomat, mint bármely drog tenné. Sőt! Sunyibb. Annyira elfogadott, elterjedt. Játék, insta, fb, naptár, hírek. A kezünkhöz van ragadva. Most is ezt nyomkodom. Az hogy ezt a bejegyzést írom legalizálja? Egy frászt!
Szombaton otthonhagytam a nyomkövető, információvadász, magányűző kütyüm. Évek óta először. Ohh, jaj! Mivel babráljak? Hova nézzek? Mit dugjak a fülembe? Beszélgessek vagy jobb a csend? Mi lesz a farmommal? És ha valaki keres!? Nem ér el! Összedől a világ! Mert ki vagyok én? Egy mikroadalék a világ gépezetében. Aki számít, annak mindegy mikor ér el, mikor válaszolok.
A posztolás mire jó? Kiért, miért osztunk meg cikkeket, képeket, videókat, gondolatokat, privát momentumokat? Bizonyítási vágy? Büszkélkedés? Rangsorolás? Fontossá válás? Jelenlevés? Ellenőrzés?
Se nem tudom, se nem tanítom. Utat keresek. Határokat kéne legalább szabnom. Időben, térben. X óra használat, OK, hálószoba tabu, privát idő, magánélet úgyszintén. Dönteni, lemondani, nem naprakésznek, nem nyitott könyvnek lenni, de nem is lakattal zárt naplónak.
Na a másik a naprakészség... Ennyi információ között vergődni. Kikeresni, befogadni, feldolgozni.
Régen elnézést kértem volna a nehezen követhető sorokért. Már nem. Ez egy zilált írás és kész.
Kép forrása:
Joel Benjamin
http://urbanartassociation.com/thread/131240/prints-vice-artist-joel-benjamin
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
